 |
 |
HOZZÁSZÓLÁSOK
| polaris |
2005.10.04. 15:34 [#512] |
| amerikában ma is 6-8 hét, aztán sipirc! :) |
| |
| polaris |
2005.10.04. 15:33 [#511] |
| az 50-es évek egy kicsit azért más, s nem a nök jogairól szólt.. ne felejtsd el, meghalt 1 millió ember a háb.alatt >> szükség volt a munkaeröre, a nöé persze akkor is olcsóbb volt :(... s a társadalom nem tudott bökezü szociális támogatásokkal enyhíteni a nök helyzeten (se)... |
| | Előzmény: [#510 | haziboszi | 2005.10.04. 14:24] |
|
|
| haziboszi |
2005.10.04. 14:24 [#510] |
mindig a nagymamám jut eszembe, pedig ő aztán kemény nő: amikor anyukám született, az ötvenes években, akkor csak 3 hónapot maradhattak otthon a fiatal anyukák, aztán sipirc vissza dolgozni, hiszen az épülő szocializmusban egyenjogúság van, dolgozni KELL. (sztem ez is a magyar nők baja, többek közt: nem kiharcolták maguknak, hogy mehessenek dolgozni, hanem lenyomták a torkukon, a fejlődés nevében, kersztülhúzva az ésszerűséget, és az emberek igényeit, lehetőségeit. persze anélkül, hogy a háztartásbeli terhek változtak volna. nagypapám tündér ember volt, szerette a feleségét, sokat dolgozott, de babakocsit sem tolt soha életében, a mosogatásról nem is beszélve...)
Nagymamám meg sírt az irodában, hogy ömlik a tej a melléből, de nem adhatja a gyerekének. :((( nesze neked egyenjogúság. |
| |
|
|
| haziboszi |
2005.10.04. 13:53 [#508] |
még lehet, hogy meggondolom... :)
de tudod mit? nem vagyok olyan ijedős, inkább megmondom a magamét, ha olyan a szitu, és taposom az utat a szelídebb kismamáknak! ;) |
| |
| haziboszi |
2005.10.04. 13:06 [#506] |
nem mondom, sírok meg nevetek a történeteken, jó olvasni őket.
én most várom az elsőt, elején vagyok, néha el sem hiszem, hogy igaz... :)) pedig de. :)
a kórházi élmények, amikről írtok kicsit ijesztőek, de úgy veszem ki a határozottság és pontos utánajárás azért segít. és a jól felvágott nyelv... :P |
| |
|
|
| torokmonika |
2005.10.04. 11:51 [#505] |
na jó, egye fene, én is mesélek, ha már ilyen vadembernek tartotok. két kislány után (akkor 3 ill. 1 évesek) után tök természetes volt, hogy a lejtőn nincs megállás. az új terhesség problémamentes volt, leszámítva azt a harminchárom kilót, amelyet mindegyiknél hiba nélkül felszedtem :) mondta is az orvos, hogy guminőből vagyok, 50 kilóról nyolcvanháromra és vissza, de ez mellékszál.
abban biztos voltam, hogy oké, én megszültem az első kettőt, darabonként három napig, tehát mereven elzárkóznék még egy szüléstől, varázsolják ki, nem érdekel, de ezt nem vállalom. kértem minden extrát: programozott szülés, epidurál, zene (apuka alapból adva volt - csak konkrétan szülni nem volt hajlandó, ott lenni igen...), oké, minden le volt vajazva a harmadik lányhoz (ultrahang egyérteműen mutatta). csicsóné...
az eredeti terminus után két héttel volt a nagy nap, de mi szerencsésen elaludtunk az emberrel, alig másfél órás késéssel értünk be a saját szülésünkre. okozott egyfajta vidámságot.
szülőágy, epidurál, gyorsító, fullextrák. mondták, hogy ugye, milyen más.
mondtam, hogy ez rohadtul fáj.
jé, mondták, akkor még egy adag.
ez bejött. a bal lábfejemmel sziklákat tudtam volna emelgetni, máshol minden a régi.
kezdtem rosszul lenni, nem kaptam levegőt. no, mondták, van itt egy jó kis oxigénmaszk. rányomták az arcomra, jó szorosan, hogy nekem ne kelljen bíbelődni vele.
csak bekapcsolni felejtették el.
nagy dolog az életösztön: utolsó korty levegőmmel letéptem az infúziót, le a maszkot, felültem, vettem egy jó mély levegőt...
szerencsére a szülésznő elkapta a gyereket, aki egy rakéta sebességével távozott a még elő sem készített szülőágyra.
az orvos ebben a pillanatban lépett be, kezében egy villogó szikével.
a gyerek üvöltött, mi nagyon röhögtünk.
aztán közölték, hogy kedves anyuka, gratulálunk a kisfiához. mondtam, hogy azonnal adják ide, én még nem láttam saját fiúgyereket. de tényleg. mondtam is az apjának, hogy akkor nem tőle van. örült. aztán megpaskolt minket, hogy milyen figyelmesek vagyunk, és elrohant, mert fellépése volt.
másnap hazavittük a gyereket, mert mit kell annyit vacakolni :)
úgyhogy nem csoda, ha negyven évesen még futottunk egy kört újgyerek-ügyben...
csak megszülni ne kéne... éntőlem aztán lehetne tizenkettő is, már olyan mindegy :)
|
| |
|
|
| "mégmindignő" |
2005.10.04. 10:43 [#504] |
| Szeretnélek e tekintetben megnyugtatni, hogy aszülő ugyanúgy szereti a kórházban született gyermekét, csak annyi a szép történetek summázata, hogy ő maga gazdagabb egy felemelő érzéssel. Nekem az említett ok miatt az első kisfiam a szülés után intenzív, megfigyelés alatt állt, az első szoptatásra még nem tudták kihozni, de olyan mérhetetlenül aggódtam, annyira féltem, hogy nem tagadnak-e el előlem valami bajt és annyira szerettem "ismeretlenül is", hogy a gyermekorvos külön engedélyével már a második szoptatásra kihozták, nem is tudott szoponi, csak a kis összeszorított öklével fogta, szorította az én ujjamat, csak néztem, bámultam, csodáltam, ahogy feküdt, szuszogott a karomban, annyira szerettem, annyira boldog voltam, hogy már most sem látom a billentyűket, mert még mindig meghatódom... |
| | Előzmény: [#502 | ins omnia | 2005.10.04. 10:10] |
|
|
| "mégmindignő" |
2005.10.04. 10:34 [#503] |
Ne haragudjatok, hogy avatatlanul (két gyereket szültem császármetszéssel és pontosan úgy imádom őket, mintha átéltem volna minden első csodálatos pillanatot) bele merek egyáltalán szólni ebbe a topicba...
Tarka történte nagyon szép és megható, szerencsés, hogy ilyen zökkenőmentesen és nyugodtan élhette át azt a fantasztikus boldogságot, ami sugárzik az írásából.
De csak annyit mondanék nagyon bátortalanul, minden még soha nem szült nő érdekében, hogy Tarkának a harmadik gyermeke született így két problémamentes terhesség és normális szülés után. Már megvolt a tapasztalat és a bizalom, hogy nem történhet más csak valami még szebb és jobb, a harmadiknál.
Nem álmodozhat minden nő egyértelműen az otthon szülésről, és nem feltétlenül szükséges mindenkinek "belelovalnia" magát az ilyen csodaszép történetek alapján.
Elképzelhetők teljesen váratlan komplikációk, amikor dacára az otthon szülést segítő orvosok bizonyára és számomra nem is vitatott óriási, alapos felkészültsége és empátiája sajnos hirtelen kevés lenne...
Az én esetemben a nem kórházi körülmények között történő szülés akár mindkét gyerekem életébe kerülhetett volna, nekem pedig esetleges maradandó károsodásba... (az első kisfiamat úgy vették ki, hogy másodpercei voltak hátra, mert a köldökzsinór olyan szorosan volt a nyakára tekeredve, hogy már fuldokolt...akkor ugye még nem tudták, hogy fejlődési rendellenesség miatt nincsenek semmilyen fájásaim, nem vagyok képes tágulni egy milliméternyit sem, nem tudok szülni, minden elképzelhető trükköt bevetettek rajtam 4 nap alatt a kórházban, sétáljak, lépcsőzzek, a végén extra mennyiségű gyorsító, fájást elősegítő injekció, infúzió, aztán egyszercsak hirtelen óriási csődület (orvosok) észveszejtő kapkodás, valósággal ráhajítottak a műtőasztalra és már vágtak is, így maradt életben a fiam, (egyedi eset, ritkaság, apámnak három nővére meddő volt, ki tudja...) Bátorkodom feltenni a kérdést, mi lett volna velem és főleg a gyerekkel, az elsővel, ha otthon békésen, a párommal, derekamat maszírozgatva várjuk a csodát? Ja a magzatvizem sem folyt el, a doki utolag elmondta, aki egyébként nagyon kedves volt, hogy eleinte abban nem volt biztos, az egész terhességem alatt azért aggódott, hogy képes vagyok-e egyáltalán végig kihordani a babát, (nem volt semmi bajom, nem híztam sokat, egészséges voltam,csak nagyon fejletlen és gyenge volt a méhem)de a "szülés" után már csak azt tudja mondani, hogy úgy volt bennem a gyerek, mint "valami bomba és atombiztos betonbunkerben a potenciális túlélők"...fel is hívták a figyelmünket, hogy legalább 3 évig semmi tesó...
A "tesó" 15 év után jött, akkor már a zárójelentés alapján minden tudás birtokában...az akkori orvosom (a régi már korábban is idős volt és elhunyt)szintén nagyon kedves, bizalmas és türelmes volt, mindent elmesélt a császármetszésről, amit csak tudni lehet, mert annyira féltem a másodiktól, hogy még végrendeletet is írtam...
Nos, én éppen pontosan két nagyon figyelmes, türelmes, lelkiismeretes és odaadó kórházi orvosnak köszönhetem, hogy két szép egészséges fiam van, jómagam is még mindig egészséges és nő vagyok, minden porcikám a természetes állapotában megvan...Csak olyasmit tudok mondani a kórházi szülésekről, mint "Törökmónika", bár a magam módján én is különc vagyok és biztos más eszközökkel, mint Ő, de ki tudom magamnak harcolni a megfelelő bánásmódot...az már más kérdés, hogy az egyéb körülmények, az ágyak kényelmessége, az étkezés, a higiénia, a tisztálkodás, a szobatársak, (sokszor öszekerülnek nagyon különböző és egymást nagyon irritáló emberek)a WC és mindenféle velejáró, a felszerelés, a környezet bizony olykor kétségbeejtő, bármit sugároz csak éppen nem barátságosságot, harmóniát...
Még egyszer bocs, de mindenkinek megvan a maga története, nem akarok sem elrettenteni, sem eltéríteni senkit, csak leírtam...
M |
| |
|
|
|
|
|
|
SZOC&POL 
