 |
 |
HOZZÁSZÓLÁSOK
|
| torokmonika |
2005.10.05. 08:34 [#522] |
| én sem vitázni akarok tarka élményével, csak a jobban szeret ügyhöz: szerintem valahogy úgy lehet az, hogy minél többedik a gyerek, annál ellenállhatatlanabb és boldogabb erővel tör ki a szeretet. mert már ismerjük az érzést. az elsőnél, akárhol is szülessék, mezőn, kórházban, mentőben vagy taxiban, az első két érzés a megkönnyebbülés és a megijedés: mert na jó, jó, megszületett, de te jó isten, MOST mit kell vele csinálni? miért nem tör ki elemi erővel a szeretetem? az anyaságom? félünk kézbe venni, még nem tudjuk, hogy a szoptatás igenis fájhat, még nem tudjuk, hogyan kell megnyugtatni, csak az van, hogy te atyaég, csak nehogy beégjek, csak nehogy rosszul csináljak valamit, hiszen ő itt rám van bízva. amásodiknál, harmadiknál, negyediknél stb. pillanatnyi kétség sincs már. már tudom, hogy ronda, amikor megszületik és nem ijedek meg, mert TUDOM, hogy fél óra múlva a világ legszebb babája lesz. már nem ijedek meg, ha picit nyeklik-nyaklik, ha remeg a keze, ha bandzsít, ha bukik, ha furcsa színű dolgok törnek belőle elő: mert magabiztos vagyok, és már TUDOM, hogy minden rendben. de ha nincs is minden rendben: meg fogom tudni oldani. ez a magabiztosság nincs meg az első szülésnél, és ettől szörnyű az élmény. |
| |
|
|
| "mégmindignő" |
2005.10.05. 08:29 [#521] |
| Bocs, úgy látom szokásom ellenére tele van az írás elütési hibával és még helyesírási hiba is akad benne, a téma jobban lekötött... |
| |
|
|
| "mégmindignő" |
2005.10.05. 08:24 [#520] |
Kedves Tarka, az 503-ra adott válaszod második mondatára még csak annyit válaszolnék, "senki sem mondott ilyet....Én sem mondtam semmit és senkit semmiről nem akarok sem lebeszélni, sem rábeszélni, csak annyit próbáltam érzékeltetni, hogy az első szülés esetében még az ismeretlennel állunk szembe valamennyien, nem tudjuk mi rejlik a szervezetünkben, a testünkben, mire hogyan reagálunk, esetleg mit örököltünk stb...ezért jobb óvatosnak lenni...száz évvel ezelőtt is biztosan ugyanúgy válalom a terhességet, hiszen az ember szeretnegyereket, idáig rendben is van, ugyanúgy nem tudom mi van belül, aztán elsjön az idő, kiderül a komplikáció és az akkori körülmények között biztos halál várt volna rám a babával együtt...
Még egszer a gyerekek iránti szeretetről, tudom hangsúlyoztad, hogy senki ne vonjon le következtetést az írásodból, a Te élményed, a Te érzéseid és fontos volt megfogalmazni, de mégis én sajnos nem értem, az iránt a gyerek iránt aki a pocakunkban növekedett 9 hónapig, akit vártunk, akit má szerettünk odabent is, annak a gyereknek a születés utáni szeretete, az iránta érzett érzelmeink miért függenek attól, hogy a szülésünk milyen körülmények között zajlott le. Nem gondol senki esetleg arra, hogy ez valami pszihés dolog, annak a traumának akaratlanul a gyerekre történő kivetítése, amit az anya a kórházi körülmények miatt élt át.Biztos halottátok már, "olyan szörnyű volt minden, a fájdalom, az orvosok, a nővérek stb, de megláttam a picit, meghallottam a sírását és máris semmiséggé vált minden"- ezt is szokták anyák mondani. A baba, a kis jövevény, aki uganúgy megszenvedia szülést nem tehet semmiről. Én nkább mégis azt mondanám, hogy az a gyerek, aki otthon születik pusztán azért kedvesebb, mert az ő születésének az élménye, az élmény szépsége és csodája otthonában, a szerelmük légkörében, kölcsönösen éri az anyát és az apát együtt és még a babát is, a közösen átélt élmény és bensőges hangulat, az összetartó eőt erősítő katarzis, az a nagyobb kapocs, de ez nem ugyanaz azzal a kifejezéssel, hogy jobban szeretem...
Bocsáss meg Tarka, nem Téged kritizállak, nagyon szép és felemelő dolog, hogy a magad érzését ilyen árnyaltan és őszintén meg tudtad fogalmazni...ez csak az én véleményem és egyáltalán nem szeretnén, hogy bárki, aki kismama úgy érezné, hogy azért szeretne jobban othon szülni, mert akkor jobban fogja szeretni a babát, mintha a baba kórházban születne.
Nem utolsó sorban meg szeretném egy kicsit "védeni a szülést is".
A szülés az egy akkor is személyes és bensőséges saját élmény, ha kórházban történik, ha császármetszéssel történik, a kórház csak a környezet, az orvos csak a segítség és a személyzet, oké nem jók a körülmények és a személyzet gyenge, de maga a szülés magasztossága és élménye érzelmileg, belül bennünk anyákban zajlik, egy kicsit el kell vonatkoztatni a körülményektől és arra kell koncentrálni, hogy belül a szívünkben és a lelkünkben mi történik, hogy mégiscsak, bármilyen körülmények között is az élet örök csodájának vagyunk éppen a főszereplői, ketten a babával és ezt az összjátékot, lesi, várja, csodálja szívrepesve a harmadik főszereplő a papa...
Ez csak egy tapasztalatokon alapuló tanács a még ezután szülőknek. (én is gödrösnek találtam az ágyamat, nem tudtam aludni, goromba volt az egyik nővér, nem volt megfelelő a mosakodási lehetőség, roszul voltam a hipótól, undorodtam a WC-től, az egyik műszakban kisírtam egy ápolónőtől, hogy a személyzeti WC-re járhassak, amikor felmostak, nem tudtam enni a kajából, de mindezzel együtt, mindezek ellenéreazzal foglalkoztam hogy, gyerekem van, ez mekkoa nagy öröm, milyen csoda, hogy minél előbb felépüljek, egyáltalán, hogy mekkore nagy dolog történt velem és csodáltam folyamatosan a babát, aki az enyém, hús a húsomból, vér a véremből, akkor is ha műtéttel született, nem éreztem magam megalázottnak, megsebzettnek, nem éreztem azt, hogy snitt, pedig altattak, amikor felocsúdtam, az orvos a fülembe súgta, egészséges, gyönyörű kisfiú, egyszerűen csak azt éreztem, hogy gyerekem van és imádom...
Mindenkinek csak minden jót és szépet kívánok!!!!! |
| | Előzmény: [#516 | tarka | 2005.10.04. 21:59] |
|
|
| okeni |
2005.10.04. 23:19 [#518] |
Köszi, jól vannak, minden rendben velük. A lelkem... mindig összefacsarodik, ha látok egy terhes nőt.
#516
nincs összehasonlítási alapom, kérdés, ez a császár mellékhatása-e vagy másé, de tény, hogy a szeretetet nekem is tanulnom kellett, kell. Amikor két nap után először vonszoltam fel magam a gyerekekhez, több volt bennem az érdeklődés, mint az érzelem. Már akkor is megrázott ez egy kicsit, és még most szégyellem, azt hiszem.
Úgy érzem, meg vagyok csonkítva. És utána mindig azzal jövök magamnak: milyen hülye vagyok, hiszen "nem azért szülünk, hogy szüljünk, hanem azért, hogy gyerekünk legyen". Mégis. |
| | Előzmény: [#500 | torokmonika | 2005.10.04. 08:43] |
|
|
|
|
| tarka |
2005.10.04. 21:59 [#516] |
#502.
ins omnia, szerintem nem lesz kockázatosabb egy első szülés sem, mint egy sokadik. Szerintem kockázatossá (természetesen a „normális” orvosi kockázatokon túl) inkább attól válhat, hogy ki mennyire tudja felmérni, hogy valójában miért akar otthon szülni. Sajnos azt is látom, hogy ez „divat” és olyanok is nekivágnak, akiknek talán mégis jobb lett volna a kórház (persze annak egy emberséges formáját kívánom másnak is!). Pl azért, mert mégiscsak kell x embernek az irányítás vagy mert feldolgozatlan traumái vannak, amik nagyban befolyásolják a szülés lefolyását, de azokat nem tudta még megnyugtató módon rendezni magában, stb. Nagyon sok olyan barátom, ismerősöm van, akik elsőre is otthon szültek, de ehhez kellett egy nagy adag magabiztosság, hogy tudják, hogy mit akarnak, hogyan akarják és azt is tudják, hogy ezen célok kiharcolásának nem a szülés a legalkalmasabb pillanata. Amikor épp az lenne a cél, hogy megpróbálj befelé utazni, akkor nem jó háborúzni kifelé.
A magyar körülmények alatt, mint speciális cucc alatt mit értesz? Mi más itt, mint máshol? Vagy mitől más itt egy első otthoni szülés, mint máshol? Nem értem :-(
Otthon és kórházban született gyerekek szeretete: háát… nehéz kérdés. Nekem legalábbis. Ezt már seri is kérdezte, és neki is írtam, hogy részemről itt nem mennék nagyon mélyen bele. Talán amit mégis válaszolhatok, az annyi, hogy amíg a nagyokkal az az érzésem, hogy velük a szeretetet tanulnom kellett (nem született meg velük), addig a kicsikkel együtt született meg bennem, sokkal jobban egy hullámhosszon vagyok velük, sokkal jobban kezeljük egymást (ők is engem!). Visszacsinálni nem tudom a dolgot, mindenképp jobbnak látom így, hogy legalább a négyből két gyerekemnek a teljes elfogadást, és feltétel nélküli szeretetet tudom adni, és nem kompenzálgatni próbálom a nagyoknak a hiányzó részt, hanem tudatosan odafigyelve erre is, próbálom őket is úgy elfogadni, amilyenek.
Nem tudom, ki mit gondol erről, nekem ez egy nagyon fájdalmas téma, merthogy a két nagyot is nagyon-nagyon szeretem, de mégis érzek különbséget, érzem, tudom, hogy mennyi minden van, ami idegesít bennük, amit nem tudok elfogadni, hogy olyanok, amilyenek, és hogy ez így mennyire nem fair velük szemben :-(.
Szeretném, ha ebből senki nem vonna le messze vezető következtetéseket, kizárólag a saját érzéseimről írok, nem szeretnék általánosítani, sem megbántani ezzel másokat. Bennem ez van. Többet nem tudok tenni, mint hogy tudatosan foglalkozom a dologgal, és figyelem saját magam, hogy mit tudok javítani ezen a dolgon. És igen, ins omnia, szerintem is ez egy nagyon, de nagyon erős tabu :-(
Most még egy dolog jutott eszembe: hogy egy kicsit az a kép van előttem, hogy a nagyokat is mennyire szerettem, vártam, amíg a pocakomban voltak, aztán snitt (szülés) és nincs meg a folyamatosság a dologban, mintha más ember lenne aki kint van, mint aki még az előbb bent volt így kezdem előlről az egészet, tanulgatni a szeretetüket. Ezzel szemben az itthoni szülésekkel épp ez a kontinuitás nem szakadt meg, az addig kialakult szeretet nem hogy el lenne vágva a szülés által, hanem van egy „csúcsélmény”, ami által még inkább felerősödik és onnan fokozódik tovább. Nem tudom, hogy egyáltalán érthető-e, hogy mit akarok mondani ezzel? Bocs, ha nem vagy ha nem érdekes, de nekem ez most fontos, hogy így megfogalmazódott bennem.
**********
503
Kedves őszirózsa, köszönöm neked a történeted!
Szerintem senki nem mondott ilyet, hogy mindenkinek így kellene szülnie. Még csak azt sem gondolom, hogy ez mindenkinek vonzó, szép, megható. Azt teljesen természetesnek tartom, hogy mindenki ott szüljön, ahol biztonságban érzi magát: ezzel tudja a legkisebbre csökkenteni bármilyen komplikáció esélyét. És az is természetes, hogy egy nem komplikációmentesnek ígérkező szülésnek ne álljon otthon neki senki.
Bennem egy kérdés merült csak fel: hogy mi történt volna veled, ha épp nem egy olyan kórházban szülsz, ahol kapásból előkészítve ott vár a műtő? Merthogy még mindig van ilyen… Pl mert nincs anesztes orvos, csak a szomszéd klinikán, onnan meg fél óra, mire átjön, meg bemosakszik, stb, stb. Ez nem régi történet, ez napjaink…:-(
Tiszta sor, hogy a te esetedben, másodszorra egy jól felszerelt kórházban szültem volna, de elsőre… nem hiszem. A bajom az, hogy majdnem mindenki garanciát vár arra, hogy az ő gyereke (és ő maga is) egészséges legyen, holott ez képtelenség. És én az otthont nem csak azért választom, mert ott kényelmesebb, mert meghittebb, stb, hanem azért mert én pont, hogy ott látok nagyobb esélyt arra, hogy a gyerekem testileg, lelkileg egészséges legyen, hogy ne betegítsék meg, ha egyébként egészségesen is világra jöhetne. De garanciát senkitől nem várok semmire, „csak” arra, hogy a szaktudása, figyelme 100 %-át kapom.
**********
#504.
Megható, ahogy írsz őszirózsa, és nagyon örülök, hogy minden rendben alakult végül.
**********
#505.
Helló, guminő! Irigyellek: nekem csak felfelé ugrálnak a kilók (szerencsére azért nem ennyi…), de lefele sajna már igencsak lassan vánszorognak. :-(
Jaj, basszus az epidurál: elsőre én is kaptam (nehezen szántam rá magam, de volt egy pont, hogy egyszerűen nem bírtam tovább, és már bármit elfogadtam volna, csak ne érezzek semmit!), és ugyanígy, ahogy te is írod: semmit, de semmit nem éreztem belőle, majd amikor még nyomtak egy adagot, akkor meg csak a lábam zsibbadt le.
És a negyedik gyerök fiú lett vagy lány?
**********
Mindig feltűnik ha azt mondják, hogy milyen jó, hogy ilyen szerencsés voltam. Nem gondolom, hogy ez szerencse dolga.
Szerencse inkább ahhoz kell, hogy egy, egyébként komplikációmentesnek ígérkező szülést ne csesszenek el végképp az orvosok pusztán kényelmi, anyagi és egyéb okok miatt. |
| |
|
|
| polaris |
2005.10.04. 15:57 [#515] |
lehet,én nem ismerem amerikát elsö kézböl... ha nincs férjed, (aki jól keres) elég nehezen boldogulsz szüles után...
itt 1 év a gyes, a táppénzzel megegyezö összeggel (75%-a a fizunak) s a papáknak 'kötelezö' 6 hetet kivenni (többnyire a gyes-év végén szokták) |
| | Előzmény: [#514 | haziboszi | 2005.10.04. 15:53] |
| haziboszi |
2005.10.04. 15:53 [#514] |
| 6-8 hét? brrr az sem habostorta. bár az alaszkai angoltanáraim azt mondták, hogy jobban kijönnek anyagilag, ha anyu otthon marad a gyerekekkel, mintha dolgozna, és fizetni kéne babára vigyázást, munkába utazást, egyebeket. |
| |
| haziboszi |
2005.10.04. 15:51 [#513] |
| persze, igazad van, szükségszerű lehetett, de az egyes személyeknek elég szar. csak emellett időnként lelkiismeretfurdalásom van, hogy ehhez képest apróságokon nyivákolok. persze minden generációnak mások a problémái, amivel meg kell küzdenie. |
| |
|
|
|
|
SZOC&POL 
