 |
 |
HOZZÁSZÓLÁSOK
|
| • Egyszerűen csak szerető anya, vagy áldozat, vagy mártír? |
Hozzászóláshoz kérjük lépj be!
moderálási alapelvek |
|
| További oldalak:
« |
1
|
2
| 3
|
4
| »
|
| torokmonika |
2005.10.10. 09:10 [#19] |
nekem meg - a kommunikáció mellett - az a dilim, hogy kicsit több öntudattal, önbizalommal és tájékozottsággal egy halom helyzet kikerülhető. egyetértek sokmindenben babe-val. kevés az a nő, aki három helyett is erős belül, és élete derekán fogja magát és elkezd kilépni egy helyzetből, külső támogatás nélkül, sőt, a világ ellenére.
ezért volnának fontosak az ilyen és ehhez hasonló fórumok,minél nagyobb számban, ezért kellene normális női újság, nem a divat-smink-csábítsunk-babázzunk fajta, ezért kéne minél többet beszélnünk is egymással, mert olyan sokan vannak, akik nem is tudják: a helyzetük nem egyedi, nem speciális. más néven, más helyrajzi számmal, de tízezresével játszódnak le ugyanazok a csaták a világban - egyszerűen nincs az elkülönülés szégyene, a magányos probléma szégyene stb.
miért nem tudunk kicsit többet egymásról, mi, csajok?! |
| | Előzmény: [#16 | BaBe | 2005.10.10. 09:03] |
|
|
| torokmonika |
2005.10.10. 09:05 [#17] |
lám, milyen keveset tudnak rólunk a férfiak... :)
mert a miért gyűlöljük a nőket szimpatikus munkacímű :) topikban mintha EZ nem lett volna felemlegetve, pedig ezt tényleg a nők tudják a legjobban csinálni - aztán lehet azon molyolgatni, hogy rákényszerítettségből vagy habitusból. én utóbbira szavaznék nagyobb súllyal, mert a nyílt konfliktuskerülés, vagy legalábbis a nyílt harc, a vérontás elkerülése elég sok módszert a felszínre hozhat. |
| |
|
|
| BaBe |
2005.10.10. 09:03 [#16] |
Én úgy látom, hogy az önként, dalolva vállalt mártírság (tehát nem minden fajtája, hanem speciálisan ez) kétélű fegyver: egyfelől az ilyen típusú mártír, ha aggódó közönsége is van, mindig lesz, aki megsajnálgassa, igazat adjon neki, gyógyírként meghalgassa. Másfelől viszont az ilyen szerephez kötelező a kizsákmányoló, aki ránő a mártír fejére, hiszen anélkül ő nem lehetne mártír. Rosszabb eset, ha nincs aggódó közönség, csak kizsákmányoló - ebből akár pszichiátriai eset is lehet... de belgyógyászati is akár.
Más, ha valaki a körülmények áldozataként, vagy saját csacsisága okán válik mártírrá, szinte észre sem veszi, vagy túl későn kapcsol. Ilyen az egyik barátnőm, aki 11 éves fogyatékos lányát neveli a férjével együtt, és bizony, bár a férj az "alfakizsákmányoló", igaz ez a magáról talán nem sokat tudó fogyatékos csemetére is, aki a saját maga szeretetétől áthatva kapaszkodik a valóban imádott anyujába. A vicces az, hogy örülnöm kell annak, ha azt látom, hogy a nagy-kislány kihasználja az anyját, hiszen ez a régebbi időszakokhoz képest fejlődést jelez... :) Nagyon szeretem őket, nem nagyon tudom, hogyan lehetne nekik segíteni, mindenesetre iszonyúan büszke vagyok barátnémra: tavaly harmincévesen végre leérettségizett, egy lélegzettel felvételizett egy egyetemre, és most levelezőn ugyan, de tanul - nagyon sok éves vágyát valósította meg. Nagyon nehéz ez olyan férj mellett, aki szerint csak olyan helyre mehet el dolgozni, amit ő előzőleg _megnézett_, mert akárhová az ő felesége nem mehet dolgozni. A sulival kapcsolatban is érnek már a balhék, mert szerinte biztos, hogy... "Tudom, hogy baszni jársz az egyetemre!!!" Na, itt tartunk pillanatnyilag, és reménykedhetünk, hogy nagyságos úr engedélyezni fogja a feleségének, hogy legyen saját számítógépe, és internetkapcsolat a lakásban, hogy akadálymentesebben tudjon tanulni... Ez a kényszerű mártírság, mert egyrészt ő nem számított arra, hogy az egészségesen született gyerekével később bajok lesznek, tehát nem átlagos családban fog élni, másrészt viszont születésétől fogva imádja a lányát (az apa is), tehát nem tud mást tenni, mint neki élni. Most végre csak felerészben, mert a másik felét már magának tartja fenn. (Apuci meg nyaljon sót, amíg fel nem ébred.)
Hogy üdvözítőnek miért tartják a mártírságot? Szerintem a mondatban szereplő két szó: üdvözülés és mártírság kulcsfontosságú. Gondoljuk végig, hogy vajon honnan jönnek ezek a szavak, és hogy azoktól, akiktől kaptunk, mit kaptunk még: asszonyállatá való besorolást, a testiség bünné tételét, a női orvoslás kóklerséggé degradálását, és a többi. Ez is csak egy civilizációs ártalom, mint annyi minden. (Nem, arról van szó, hogy visszavágyom azt a paradicsomi állapotot. Hiszen nem hiszek benne...) |
| | Előzmény: [#11 | torokmonika | 2005.10.10. 08:29] |
|
|
| "mégmindignő" |
2005.10.10. 09:01 [#15] |
Nem baj ha nem sikerült a többi információt olvasni, akkor talán nem írtál volna ilyen jókat. Igen a barátságunk. Azt hiszem én most jöttem rá, hohy a barátságunk csak egyik olfalról volt olyan jó, én éreztem annak, én viselkedtem úgy benne, én mindent adtam, ő csak annyit, amennyit ésszerűnek tartott. Az én természetem ilyen, én nyitott vagyok és sokszor ostobán őszinte, vagyis tényleg mindig őszinte. A legtöbb embernél, az hogy "én őszinte vagyok" csak egy okosan felépített játszma és legtöbbször a legkisebb kockázat esetén az őszinteség álságos...
Nekem már ebben a témában nem érdemes lépni, mert rájöttem, hogy a barátnőmnek már nem vagyok "kéznél", a barátság a felületesség szintjén meg fog maradni, de csak annyira, amennyit én hívom, vagy én látogatom stb... Őt tartottam igazi barátnőmnek, mert egykorúak vagyunk, hasonló körülmények között éltünk, két elvált asszony egy egy fiú gyerekkel, alattam lakott, együtt nyaraltunk, együtt lófráltunk, egymást erősítettük, ez addig tartott igazán, amíg nagyon közel voltunk, először Ő költözött el, deén még jártam utána, akkor annyival intéztem el magamban, én vagyok a mobil, ő az otthonülő...de már látom, hogy nem így van... |
| | Előzmény: [#12 | BaBe | 2005.10.10. 08:41] |
|
|
| "mégmindignő" |
2005.10.10. 08:46 [#14] |
Az én második anyósom ugynevezett "élvezeti mártír volt" ezt én találtam ki, mert állati jól játszotta a mártírszerepet és közben fantasztikusan terrorizálta a mártírságával az egész környezetét és egyetlen mozdulat nélkül kormányozta a családot.
Én törtem meg a varázst, mert nem voltam hajlandó beállni a sorba, de a fia életét sikerült tönkretennie, mert elérte, hogy elváljon tőlem, mert ő belebetegszik az én viselkedésembe. A mártírság az volt, hogy ő számtalan betegség ellenére megszülte a volt férjemet, mert annyira vágyott gyermekre és mindenáron meg akarta ajándékozni vele szeretett férjét...Az öreglánynak az volt a fő fegyvere, hogy bárhol, bármikor, bármilyen szituációban képes volt eldobni magát (elájulni) és soha senki nem tudta, hogy mikor szimulál...de orvost sosem hívtak és itt jöttem rá, hogy játszma...(volt egy kicsi szívbetegsége, egy kicsi cukorbetegsége, egy kicsit hülye volt, de sikerült úgy leélnie az életét, hogy egy bögre teát sem főzött meg...és pl. ahányszor csak rágyújtott, tüzet adtak neki...)
Egyszer leteszteltem, egyedül voltunk otthon és eldobta magát a szokásos módon, én már emeltem is a telefont és tárcsázni kezdtem a mentőket, azonnal felpattant és közölte, hogy semmiség az egész, felesleges felhajtás lenne mentőt hívni, na innen nem volt aztán megállásom a válóperi tárgyalásig, szerencsére ... 83 évet élt... a fia a halála után egy hónappal megnősült, mert addig azt sem merte megmondania kedves mamának, hogy barátnője van...ő volt a másik, de az igazi mártír abban a családban, mindent úgy tett, ahogy a mama akarta, ja és a harmadik mártír a volt apósom, aki a munkája mellett a háztartást vezette,...Ő mondta nekem a váláskor, "azt hittem kislányom, talán meg tudod menteni a fiaamat, hgy normális ember legyen, én már rég feladtam"...szerencsére én is viszonylag hamar...30 év kellet hozzá, hogy megmeneküljön és a zsarnok halála... |
| | Előzmény: [#11 | torokmonika | 2005.10.10. 08:29] |
|
|
|
|
| BaBe |
2005.10.10. 08:41 [#12] |
(Vicces mellékszál, némi mentegetődzés gyanánt: nem a páromról és az édesanyjáról írtam, hálistennek, velük nincsenek ilyen problémáim... :)
Valóban, az a két eset, amit leírtam, általánosnak mondható. Amit te leírsz, az valóban egyedi, ráadásul azt érzem, hogy azért nem tudsz ennél sokkal konkrétabb dolgokat a fiúról - mert az anyja rejtegeti. Igen, előled, és mindenki más elől. Jól mondja törökmóni, hogy eredetileg pajzsként használhatta a gyereket a külvilág, és egy esetleges új kapcsolat ellen. Aztán a pajzs növekedni kezdett, és börtönként öleli körül őt... Azt is érzem még ebből a dologból (lehet, hogy rosszul), hogy talán azért sem enged senkit közelebb a fiához, mert már kiskorában eldöntötte, hogy olyanná formálja a kapcsolatukat, amilyen a férjével nem lehetett, hiszen az lelépett. Bensőséges, csakmitudjuk-kapcsolatot akart, és úgy tűnik, meg is kapta... de rosszul sült el az egész.
Az, hogy még pszichológus sosem látta _ezt_ a gyereket, az is azt jelzi nekem, hogy a burok igen kiválóan működik - az anya működteti. Kicsit azt a hülye hozzáállást is kihallom ebből, hogy: "Nem hülye az én gyerekem, hogy pszichomókushoz vigyem!" Ezt én is megéltem, a családom hónapokig hülyének nézett-tartott, amikor a nagyobbikkal lementem a családgondozóba, mondván, problémánk van egymással... Azt gondolták-éreztették-mondták, hogy hülye vagyok, amiért a saját gyerekemet hülyének nézem, és _hülyeorvoshoz_ viszem. Remélem, feltűnt a sok hülye... Ostoba babona, túl kell lenni rajta.
A mi esetünkben közrejátszott az is, és itt is előfordulhat, hogy anyám iszonyúan "látszatfüggő". Ha belülről rothad is minden, tűnjön úgy a külvilág számára, hogy minden nemcsak a legnagyobb rendben van, de még tökéletes, fényes, tulipiros is... Hálistennek mára azért sikerült ezt lejjebb építenem, de igazán furcsa dolgok árán... Talán a te barátnőd is azért nem beszél soha mélyebben a fiáról, azért kerüli a témát, mert érzi, hogy annyi extremitás derülne ki, amennyi már nem normális.
A másik: téged is alaposan beszoktatott az anyuka - arra, hogy érezd, nem kívánatos ez a téma, és ezt be is tartsad... Legrégebbi barátnőmet több, mint harminc éve ismerem, hároméves korunk, az ovi kiscsoport óta. Azt hiszem, elég őszinte a kapcsolatunk - mind a ketten úgy gondoljuk, hogy attól igazán értékes a barátságunk, hogy őszinte. Soha nem érezném jó barátnőjének magam, ha nem mondanám el őszintén a véleményemet, ha kérdi, és ha gondot látok, akkor akkor is, ha nem kéri... És fordítva, az őszinteségével, a "kemény" hozzámállásával már sok mélyponton segített ő is át engem. Igazán extrém kapcsolatban él, azt hiszem, itt sokan a hajukat tépnék, ha csak szőrmentén írnék róla, de számomra mégiscsak az a lényeg, hogy ő a lehető legteljesebb életet tudja élni, és ha tudom, segítem. Ha azzal, hogy a nyersességig őszinte vagyok, akkor azzal. Egyetértek törökmónival, egy kis szíverősítő, egy kemény, előre jól átgondolt félóra, megszakítás nélkül (anyám is mindig a közbevágásaival taktikázott, amíg tudott), és utánad az özönvíz. Ha szereted őt, ha komolyan aggódsz érte, akkor tedd meg. Ha pedig a kapcsolatotokat félted, akkor ne. Ezt neked kell eldöntended, ha nincs más melletted, aki hasonlóan gondolkozna.
Régi vesszőparipám, hogy a kommunikáció az alapja, mozgatója és eredménye mindenféle kapcsolatnak, és már megint ide lyukadtam ki. :) |
| | Előzmény: [#8 | "mégmindignő" | 2005.10.10. 07:48] |
|
|
| torokmonika |
2005.10.10. 08:29 [#11] |
| szerintem is érdekes erről beszélgetni - annál is inkább, mert két lépésből elvezet oda, hogy MIÉRT nyugodnak bele a nők az alávetett szerepükbe, sőt, következőleg már miért tartják egyenesen üdvözítőnek a kiszolgáltatottságot. gyakran a helytelen helyzetfelmérés áll a háttérben, néha az önbizalom hiánya (amit fokoz lefele maga a helyzet is), gyakran pedig épp ebből a háttér-szerepből tudják a legkiválóbban eljátszani a mártírt - ami, mint tudjuk, elég hálás szerep, csak a szereplő hal bele, amikor kiszállna, mert megunta a kikényszerített figyelmet. |
| | Előzmény: [#10 | "mégmindignő" | 2005.10.10. 08:23] |
|
|
| "mégmindignő" |
2005.10.10. 08:23 [#10] |
Töletesen igazd van, sőt voltak már ilyen próbálkozasaim, csak úgy látszik gyengék voltak és nem hatottak. Próbáltam a barátnőmet rávezetni arra, hogy valami nem egészen kerek, sőt nagyon nem az, de teljesen hiába...
Mivel nagyon régóta ismerem őket, azt tudom, hogy az a verzió, hogy így akartja elriasztani az új kapcsolatokat nem ül, az igazság az, hogy (ezt be is vallotta nekem) csak mindenáron el akarja fogadtatni a hapsikkal a fiát és a kettőjük között fennálló furcsa kapcsolatot, ami később úgyis kiderülne...
A fiú egyébként tényleg anygon furcsa
Az anya tényleg mártír szerepben éldegél
Azért nem merek keményebben odamondogatni a barátnőmnek, bár szoktam mondogatni, szép csendesen, mert érzem, hogy van valami olyan a háttérben, amit nem tudok, amit senki sem tud...
A másik barátnő, aki mindkettőnknek barátnője már nálam keményebben beolvasott az anyának, úgy tűnt, mintha értené és fogadkozott, de nem lépett semmit...
(abban pedig szintén egy kicsit tévedsz, hogy örökbe szeretném fogadni az egész világot, mert ez részben szakmai ártalom, részben pedig világéletemben pszihológus szerettem volna lenni, csak nem jött össze és minden emberi probléma érdekel, foglalkoztat, itt is ezért irogatok)
A leülés, beszélgetés már nem aktuális, mert én elköltöztem és már jó egy év alatt felmértem a múltam terepét, azon a szinten, hogy kinek vagyok igazán fontos, ki maradt úgy is igazán a barátom, hogy kicsit messzebb vagyok és tenni kell valamit a barátságért, e-mail, telefon felemelése, egy kicsi autózás, stb.és persze kölcsönösen. Én mindig megteszem, de pont ez a barátnőm nem teszi, ha én felhívom, úgy jó, ha én találkozom vele, úgy jó, ha én meglátogatom, úgy jó, de Ő nem tesz egy lépést sem, (persze mindig ilyen volt utólag viszagondolva, 21 éves barátság) egy darabig bántott, utána a párom azt mondta, felejtsd el már, addig voltál jó neki, amíg ott voltál, az igazi barátság kölvsönös...na itt tartunk
Csak a múlt héten felhívott az a harmadik barátnő, (ő szokott hívni, sőt már volt is itt) emlegettük közösen, Őt, akiről írtam, így vetődött fel bennem a történet, mint téma, én már segíteni nem tudok, már nem is akarok. Érdekel viszont, hogy hogy épül fel ez a mártírság, hol a határ, ahol eldől, ha létrejön kilehet e mászni belőle, mitől függ, az anya és a gyerek személyiségétől, sok ilyen mártíranyát meg tigrisanyát ismerek a környezetemben és nem tudom eldönteni, hogy ez meddig hasznos, honnan ártalmas...hogy miért érdekel, mert én alkalmatlan vagyok mindenféle mártírságra,lehet, hogy úgy tűnik, örökbe szeretném fogadni az egész világot pedig ez így sántít, én mindent addig a határig csinálok csak, amíg nekem is örömet okoz, nekem is jól esik és értelmét látom, tehát van benne önzés is...
Szerintem ez egy jó téma és barátnőm esete jó felvezető, érdeklődést felkeltő, vitaindító volt...részben
Gondoltam, nők, anyák, leendő anyák, beszélgethetünk erről is úgy mint a szülésről, nőgyógyászról, szoptatásról stb... |
| | Előzmény: [#7 | torokmonika | 2005.10.10. 07:38] |
|
|
| További oldalak:
« |
1
|
2
| 3
|
4
| »
|
|
|
|
|
SZOC&POL 
