Forrás: Tűsarok [http://www.tusarok.org]

Vajon könnyebb-e ott nőnek lenni, ahol jázmin-, cukornád- és marihuánaillatú a levegő, folyton süt a nap, esik az eső és buján burjánzik a növényzet? Ezt kántálta el a számos egybegyűltnek a British Council égisze alatt Magyarországra látogató Jean Binta Breeze jamaicai dubköltőnő egy késő éji órán a Merlin Színházban.

Megingathatatlan rasszbeidegződéssel érkezők (lásd "egy kövér néger nő") nem csalódnak nagyot, sőt hősnőnk még elvárásszerű raszta-fonatokkal is rendelkezik, rőzsekötegszerűen berendezve a feje tetején. A reggae-zenész külső azért is indokolt, hiszen a dubot se dobták messze a reggae-től, sőt valójában a műfaj a dj-k reggae-lemezek B oldalas zenéire folytatott improvizációiból eredeztethető. Jól ismerjük a dallamra énekelendő versszöveg esetét, ha máshonnan nem, a jeles Balassi Bálint poémái kezdetén található rövid utalásokból ("Minden állat dicsér, úr Isten, tégedet" nótájára).

Aki tehát a sajátos ritmusú reggae-zenére (nem a második és negyedik ütem a hangsúlyos, hanem az első és a harmadik) mondja a magáét, dubköltőnek (dub poet) hívják. Mivel az ágazat mindig is el volt férfiasodva, Jean Binta nem- csak az első, de szinte egyedülálló a műfajban mint dubköltőnő. Tehát nagy sztár, ezért is futtatja őt a British Council a fekete költészetet reprezentáló rendezvényei keretében.

Aki a szokásos felolvasóestet várná - alanyi költő saját orgánumának zengésébe egyre inkább beleszerelmesedve újabb és újabb verset olvas fel - hatalmasat és kellemeset csalódik. A dubköltészet kifejezetten performance-műfaj, inkább koncertre, mint irodalmi estre hasonlít. Jean Binta Breeze költészetében fontos szerepet kap, hogy finom kritikával illesse az egykori gyarmatosítókat, és felhívja a figyelmet a posztkolonialista társadalmak nem kicsiny problémáira. Azonban a gyarmatosítási politikában kevésbé érintett, távoli Magyarországon jobbnak látta a folkosabb műsorát nyomni. Hátha a közönsége fogékonyabb lesz költészete egzotikumára, mint politikumára.

Vissza tehát a gyermekkor mesés tájaira, a kis jamaicai faluba, ahol még nagymama hintaszéke is dubritmusra ring. Érezzük úgy magunkat, mintha egész nap görnyedeztünk volna a cukornádültetvényeken! Az egyetlen dolog, ami meggátolhatja a hallgatót abban, hogy a jamaicai élet személyes, társadalmi, politikai stb. vetületeivel Jean Binta Breeze lírai érzékenységén átszűrve szembesüljön, az maga a nyelv, a Jamaica talk.

A költőnő komplementerként alkalmazza a birtokában lévő kétféle angol nyelvet. A standard angolt bevezetés-átkötés szerepben használja, a jamaicai angol pedig művészetének eszköze. Az angol nyelvtani alapokra helyezett, afrikai, spanyol szavakkal feldúsított Jamaica talk az egykor afrikai rabszolgákkal benépesített szigetlakóktól olyan ritmust és intonációt kapott, hogy énekbeszédhez soha rosszabb alapanyagot. Viszont az angol nyelvkönyvek leckesorában részesültek számára csak itt-ott bontható ki belőle értelmes szöveg.

Emiatt senki sem bánkódik, hiszen Jean Binta Breeze rendszeresen közli - az angol nyelvkönyvek nyelvén is -, hogy a következőkben milyen téma körül ereszti ki a hangját. Híre szerint egyszemélyes fesztivál, és miért vonnánk ezt kétségbe, ha a színpadon egy saját verseit teljes átéléssel üvöltő nőnemű rasztafárit látunk, aki hol összetűzésbe keveredik saját magával, civódó szerelmeseket alakítva, hol hétéves kislányként riszálja több mint negyven évet megélt testét, s hozzá kényeskedve húzogatja tunikáját.

A hülye is látja, hogy ez szereplíra. A kortárs költőnők meg amúgy is különös intenzitással serénykednek ezen a területen. Van rajta egy kevés jamaicai fűszer, de ezek voltaképpen sztereotipikus élethelyzetek: a jamaicai pasi is azt mondja a nőjének, miután felcsinálta, hogy menj haza anyádhoz. Aztán a tablóhoz felsorakozik egy kislány, akinek a szülei Angliába vándoroltak a "jobb a ritka angol font, mint a sűrű jamaicai dollár" reményében, és a kislány már rájuk sem ismer a csúnya, idegen helyen. Mindez "My mummy gone over the ocean" refrénnel a "My bonnie is over the ocean" nótájára. A nyugati városlakóktól megcsömörlött nagymama az ellenkező irányba mozog: Angliából visszaköltözne édes Jamaicájába. Értjük, ugye, a tanulságot? Na, hol a legjobb élni?

A hagyományos közösség értékrendje is megváltozott - az egykor tetőtől talpig felöltözött, magukat a táncterem sarkában szemérmesen riszálgató tisztességes asszonyok helyett szexepiles ruhadarabokba vetkőzött csajok ropják a táncparkett közepén - de fenntartói még mindig a nők. Az erős karibi nőkről szóló több versszakos ódát - Oh man, oh man, the Caribbean woman! - Jean Binta Breeze egy Mango nevű dominikai dobos által szolgáltatott alapra adja elő, és mondhatni, a darab nem is kicsit slágergyanús.

Az előadás alatt mindvégig - mert multimédiás performance volt, ugyebár - három vetítővásznon megfáradt rabszolgaivadékok voltak láthatók, meg a néprajzi filmezés őskorából megmentett felvételek nagy fehér etnográfusoknak táncoló, kifestett bennszülöttekkel. Költőnőnk annyit jegyzett meg diszkréten, hogy a befektetők kirabolják és -zsákmányolják az egykori gyarmatokat, de közös kesergésbe nem fulladt az est, hiszen jelenléte olyannyira életörömtől duzzadó és szülőföldje iránti szeretettől eltelt volt, hogy az összes távozó azzal a mély meggyőződéssel szivárgott ki a teremből, hogy az isten kalapján mégiscsak Jamaica a bokréta.

Szécsi Noémi
[info@tusarok.org]