|
Copyright © 2004 Anyahajó Egysület |
Forrás: Tűsarok [http://www.tusarok.org] Visszatérő rémálmom, hogy mit tennék, ha a legközelebbi hozzátartozóm halálos betegen arra kérne: segítsek ebből a világból lelépni neki. Linn Ullmann: Kegyelem című könyve legalább józanul elgondolkodtatott ezen.
Nagyban leegyszerűsíteném a regényt, ha azt állítanám, hogy az euthanáziáról szól, mert ez nem egy orvosetikai tanulmány, hanem nagyon sokfelé ágazó, kegyetlen, „bergmani”mélységű lélektani ábrázolásokkal telített irodalmi mű. Utóbbi megállapítás ironikus is lehetne, lévén a szerző, a világhírű művészpáros: Liv Ullmann és Ingmar Bergman leánya, de az apai örökség, vagy a „legnagyobb” rendezők egyikének hatása a regényen következetesen végigvonul. Nem egyszerű „effektként”, hanem önálló, egészen összetett új világot teremtve, egy nem kifejezetten sikeres és bátor férfi főhőssel, amivel egy lány az apának „üzenhet” is, hogy: Helló öreg, itt vagyok, nő vagyok, és egy egészen más problémákkal küzdő, újabb generációhoz tartozom. Az egyébként világhírű író, aki már három, sikeres regényt tudhat magáénak, elég korán eldöntötte, hogy nem a filmművészetben és a szülei révén keres önkiteljesedést. New Yorkban tanult irodalmat és 1990-ben költözött vissza szülővárosába, Oslóba, ahol két kisgyermekével, valamint férjével jelenleg is él és a legjelentősebb helyi napilap publicistájaként dolgozik. 2000-ben íródott és magyarul most megjelent műve, amellett, hogy megítélésem szerint valamiféle nagyszerű „férj és aparegény”, segít abban, hogy az ember továbbra is akarjon kételkedni az állam, az egészségügy mindenhatóságában, illetve merjen hinni a szerelem és a halál megváltó erejében. Legvonzóbb számomra a regény nyelvezete, hogy a halálos betegség, és az emberi viszonyok bonyolult témája ellenére egy pillanatig sem megy el az érzelgős felé, megkönnyebbülten tapasztalom, mondhatnám megint csak ironikusan, hogy az ilyesmi egyáltalán nem „nőírói” sajátosság, ahogy a posztmodernkedő, nyálas modorosság sem az, és hálás vagyok ezért.
Az „átlagférfi” aztán, ahogy ez szokás, végiggondolja addigi életét, és közben, ahogy ez viszont ritkábban adatik meg, a tisztánlátás képességét szerzi meg. Bár nincsen ideje a dolgok jóvátételére, amit még lehet, tisztességesen kiegyenesít. Előző házasságát, abból származó fiúgyermekével való kapcsolatát, illetve közepes újságírói képességeit, ostobaságait is a helyükre teszi. Apja halálával a legnehezebb szembesülni, az apaképével, aki nem fogadta el a rákot, és nyüszítve, méltóság nélkül lépte át a léthatárt. Így határozza el Johann, hogy nem várja ki a véget, hanem saját maga által elhatározott befejezést akar. Feleségét, kései szerelmét, az orvosnő Mai-t kéri meg, hogy segítsen neki, mert azt gondolja, hogy egyrészt simán rakhat ilyen terheket a társára az ember, másrészt egyedül akkor távozhat méltósággal, ha maga mondja meg hol és mikor. Norvégiában is törvénytelennek számít az euthanázia, így tulajdonképpen bűntettre bújtja fel férje Mai-t, aki ellenáll józanul, ugyanakkor a végsőkig kitart. Aztán megígéri, hogy segít, bár fél, hogy nem lesz ereje, mert pont arról az emberről van szó, aki a legjobb barátja, akit szeret. Itt kezdődnek el a feleségből lett „ápolónő” lelki küzdelmei, amely aztán kettejük drámájába torkoll. Mire Johann rádöbben, hogy nem a saját halálát, hanem a kegyelmet kaphatja csupán attól az embertől, akit a legjobban szeret, már nem tud kommunikálni, és, hiába halasztaná még a halál pillanatát, Mai addigra már szinte megkönnyebbüléssel adja be a halálos injekciót. Aztán csak megannyi kérdés marad, amely az írói szolidaritásból, a társadalomkritikai élből fakad: Van-e joga bárkinek, államnak, politikának, hogy eldöntse a halál pillanatát? Rendben levő, hogy a jóléti társadalmakban a haldoklók is „leszakadó” rétegnek számítanak? Miért van az, hogy a gondozás a civilizált világban is elsősorban női feladat? Miért, hogy mindenféle szerepet ránk tukmálnak, meghalni mégsem tanítanak sehol? Linn Ullmann: Kegyelem - sisso - Kapcsolódó linkek: Liv és Linn könyvei [2006.12.03.] |
[