|
Copyright © 2004 Anyahajó Egysület |
Forrás: Tűsarok [http://www.tusarok.org] Emlékszem az aranynapokra, amikor szórakozóhelyről szórakozóhelyre jártunk, kiállításmegnyitóról az éjszakába meneteltünk, és azt hittük, ismerjük jól az életet. Persze tagadhatatlanul birtokoltuk is az egyik oldalát. Különösen csodáltam azokat a festőcsajokat, akiknek, úgy tűnt, az életük volt a művészetük.
A festészet, azt hiszem, mint lízingelhető életforma, mint önigazolás tetszett nekem nagyon. A család kontextussal meg nem számoltam még egyáltalán. Bevallom, hogy a Zsuzsit vagy a Lolát el nem tudtam képzelni, mint gondoskodó anyukát, bár így utólag úgy emlékszem, hogy már akkoriban is neveltek keményen néhány, úgymond gyermeket. Vagy gyermekké tettek pár pasit? Aztán eltelt néhány év, más idők jöttek, közben bezártak a régi jó frusztrációs játékboltjaink, gyermekáldás hullott az égből. Potyogtak a kisdedek, alig lehetett tőlük lépni, jószerivel mindenkinek jutott, nekem is, egy meglehetősen jó darab, no nem mintha nem lett volna mindegyik igazán különleges. Visszahúzódtak az oroszlánkörmök, másféle fegyverek nőttek helyette a tollak és az ecsetek végére is. A kőkemény csajok anyukák lettek, mondjuk ki úgy, hogy közben ne induljanak meg a hegyek, és ne árasszanak el minket özönvizek: családanyák. Ugyanúgy vonszolják a kölyköket a bölcsőde felé a napsütötte várbeli séták, a jóemlékű, bohém másnaposság helyett, mint a többi anyuka, etetnek, altatnak, mesélnek, akár a rendes földi emberek. És ez mind semmi, mert anyává válni magában nem nagy kunszt, senkinek nem jár érte kitüntetés. Olyan anyaművészekké értek, akik a témát a munkájukba minden gond nélkül, alázattal és büszkén beemelik. Anélkül, hogy attól tartanának, hogy ezt „puszta nőművészetnek” hívja valaki! Ez a legvadabb művészet maga. Ki-ki a saját stílusában, a fotórealizmustól a szürrealizmusig, a magyar klasszikusok örökségével a pamacsban elhelyez egyszer csak egy-két ecsetvonást az anyaság mikéntjéről, hogy a vászon adja a másikat. A felületen nyugalom árad, a színek eszeveszettül harmonikusak, pedig tudjuk, hogy a család azért nem szimpla fáklyásmenet. A szenvedély, a fájdalom, a lemondás, a tűrés nyűge is benne van. Ezeken a képeken mindez maximum a felszín alatt, de attól még ezek a csajok itt a magyar vadak. Mert a tematika, amit felvállaltak: forradalom; és egyik-másik képen azért ott van a szimbolikus „őrület”, az anyapara, egy-egy mozdulatban a teremtéssel és gondozással járó sebezhetőség jele is. A gyermekekről, a főszereplőkről meg mit is mondhatnék, hát angyalok természetesen, nem is angyalok, szentek, ahogy valójában mindegyik gyerek az. Ennek megfelelően ezeket a festményeket szentképeknek gondolom, és szívesen díszítenék velük egy foglalt templomot. Az oltárkép az égnek álló fenekű tornászkölyök, mellette a kádban álmodozó anya-gyermek kapcsolat, a stációk helyén pedig sorban a virágból lett, az alvó, az elmélkedő, játszó gyermekek. A kisebb istenek. Igazából nyugodt, egészen polgári templom ez, de nem baj, Nina Hagen sem énekli már ugyanazt. Az egyik élet véget ért, a másik most kezdődik el. sisso Kapcsolódó linkek: Családlátogatás: csoportkiállítás az Octogonart Galériában [2006.11.28.] |
[