Női börtönök a 19. században
[2008.11.07. 14:14] |
|
Nyomtatható forma  Forrás: Tűsarok
Réső Ensel Sándor 1887-ben megjelent női börtönökről szóló könyve olyan területre irányítja rá a figyelmünket, amely gender szempontból is több kiaknázatlan témát rejt magában.
 |
|
Elizabeth Fry látogatása a newgate-i börtönben | A Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma valóságos kincsesbánya lehet nemcsak a kutatók, hanem az érdeklődők számára is. A honlap számos forrásértékű dokumentumot, mint például naplót, visszaemlékezést, értekezést, folyóiratot tesz hozzáférhetővé. Többek között a magyar nőtörténet 19. századi fejezetével kapcsolatban találhatunk itt izgalmas és fontos szövegeket (pl. A nő és a társadalom című periodika összes évfolyamát).
Ebből az archívumból ezúttal Réső Ensel Sándor az 1887-ben megjelent női börtönökről szóló könyvét emeljük ki, mivel olyan területre irányítja rá a figyelmünket, amely gender szempontból is több kiaknázatlan témát rejt magában.
A magyar börtönreformer
Réső Ensel Sándor (1833-1899) a magyarországi börtönügy élharcosaként tevékenykedett pályája során, nevéhez köthető az első budapesti ügyvédi ügynökség felállítása 1867-ben, továbbá folklór kutatásai is jelentősek. Pesten járt jogi egyetemre, ahová egyébként már 14 évesen felvették, majd tanulmányai befejezése után megyei bíróságokon dolgozott. 1863-ban Pest megyébe nevezték ki tiszti ügyésznek, amely minőségében nemcsak a büntető ügyeket kezelte, de az árva- és közigazgatási ügyekben is eljárt. 1864-ben európai körútra indult, hogy tanulmányozhassa az esküdtszék és a börtönügy külföldi működését Ausztriában, Bajorországban, Würtenbergben és Franciaországban.
 |
|
Nők egy börtön mosodájában | Az osztrák, német, francia, és belga fegyintézetekben szerzett tapasztalatait, úti élményeit Külhoni fogházak börtönrendszerei címmel jelentette meg rá egy évre. Réső Enselnek, és az ő munkásságának köszönhetően vetődött fel ismét az akkori magyar politikai közbeszédben a börtönök, javítóintézetek fejlesztését szolgáló intézkedések szükségessége. Továbbá szorgalmazta a magyar szakirodalom megteremtését, valamint a fegyencóvó egyletek létrejöttét. A magyarországi börtönkönyvtáraknak ő lett az első alapítója. Felhívására 7000 kötet érkezett, melyhez ő maga is tekintélyes adománnyal járult.
Három országos női fegyház
címmel jelent meg 1887-ben az a munkája, amely a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában is olvasható. Kivonatolt útinaplójában a híres bécsi-neudorfi, a német waldheimi, és a magyar márianosztrai női börtönöket mutatja be. Függelékként beillesztette a női fegyházak felügyelőinek szabályzatát, „annak illusztrálására, hogy a fegyházak vezetésére a nők alkalmasabbak”. Az intézmények ismertetését áthatja a kor gyarmatosító optimizmusa, amely némileg kisarkítva azt a központi gondolatot hordozza magában, hogy civilizálni lehet és kell a vadont. Réső Ensel szavaival „a fegyencházak újabb sorban javítóházak, pótolják azt s annyiban, amit és mennyiben a nevelés elmulasztott”. Az elítéltek nem bűnösök ebben a pedagógiai gyökerű szemléletben, hanem elesettek, gyengék, akiken segíteni kell. A megjavításon van a hangsúly, így magukról a bűntettekről alig esik szó. Néhány utalás tudósít minket arról, hogy a rabok többsége lopásért, csalásért, leggyakrabban pedig „gyerekkitevésért” kapott börtönt. A három női fegyház úgy jelenik meg Réső Ensel könyvében, mint egy-egy jól működő kolónia, amely önfenntartó berendezkedéséből adódóan függetlenül működött a külvilágtól: volt kert, műhely, mosoda, konyha, templom, könyvtár. Pontos és szigorú napirend szabályozta a bentlakók életét, akiknek az ott töltött ideje a munka és az ima között zajlott. Az egyszerűség, tisztaság és engedelmesség erényeinek betartása volt hivatott arra, hogy az elítélteket „nemesítse”, és erkölcsüket helyreállítsa. A kolostori asszociációk felidéződése nem véletlen, ugyanis mind a bécsi-neudorfi, mind pedig a márianosztrai börtön épületében egy-egy zárda foglalt helyet, amelynek apácái alkották a rabok felügyelő személyzetét. Az előbbi esetében Bécsből érkezett mindig felváltva huszonkét Lázár rendi nővér, az utóbbinál az osztrák belügyminisztérium a helyi Szent Vince rendbeli apácákat bízta meg. Az osztrák fegyintézetben a frissen érkezetteknek még új nevet is fel kellett venniük, a szerzetesrendi gyakorlatot követve, és súlyos büntetést vont maga után az, aki a másik személyazonosságát felfedte.
 |
|
A márianosztrai börtön bejárata | Márianosztrán minden ágyon ott kellett függenie az aktuális tulajdonosa névtáblájának, viszont a napi imádkozás, mise és áhítatos szövegek felolvasása ugyanúgy szerves részét képezte a női elítéltek mindennapi életének. A foglyok hálótermekben aludtak, a magyar intézményben nemzetiségek szerint beosztva, a gyerekeseket külön szobába helyezték. Márianosztra tárgyalásánál pedig Réső Ensel külön kiemeli, hogy nem kübli, hanem „csinos körfüggönnyel ellátott rejtike” állt a nők rendelkezésére. Hogy mennyibe is került, illetve mit is tartalmazott az ellátásuk, arról is kapunk információkat.
A bécsi-neudorfi fegyházban ez 42 krajcárt jelentett az államnak, amely az ágyneműt, az intézetis ruhát, a napi háromszori étkezést, a fűtést, a világítást, meleg vizet, a különféle foglalkozásokat foglalt magába. Márianosztrán az összeg 4 és ½ korona volt hasonló kondíciókkal. A börtönben továbbá bérmunkára is volt lehetőség, amely legtöbbször kézimunkát jelentett: szőnyegkészítést, hímzést, varrást. Mindegyik rabhoz hozzátartozott egy úgynevezett „követelési kis könyv”, amelybe bejegyezték a hozott tárgyait, és a büntetés ideje alatt szerzett juttatásait, munkabérét. Elbocsátáskor bizonyítványt adtak ki, illetve a szegényebb sorsú elítéltek némi anyagi segélyben is részesültek.
A fegyencóvó egyletek
 |
|
Réső Ensel Sándor: Három országosnői fegyház | meghonosítását rendkívül fontosnak tartotta Réső Ensel, amelyet egyfajta rehabilitációs programként képzelt el. Ebben különös jelentőséget tulajdonított az állami szinten túl a civil szerveződések akkori legelterjedtebb formájának, a nőegyleteknek. Sajnálta, hogy ez utóbbiak alig foglalkoztak a témával. Ő maga még 1866-ban tett indítványt, de eredmény nélkül maradt, és az 1880-as évekig kellett várnia ahhoz, hogy sorra alakuljanak a különféle rabsegélyező társaságok az országban. Az óvóegyletek tevékenységét elsősorban a gyerek és női rabok segítését jelölte meg, akiket a börtön után a nincstelenség, a társadalmi gyanakvás, és ezekből következően a visszaesés a legjobban fenyegetett. Hessére, drezdai kereskedőre hivatkozott, aki nemcsak a waldheimi börtönben foglalkoztatott rabokat, hanem a büntetésük letöltése után is biztosított számukra munkát meisseni telepén.
Női olvasóit börtönlátogatásokra buzdította, és Elisabeth Fry-t állította eléjük példaképnek (1780-1845), aki a 19. század első felének Angliájában alapította fegyencóvó mozgalmát. Riek Emil róla szóló, 1841-es cikkéből idéz Réső Ensel a könyvének végén, amely azt mutatja, hogy a közép-, és felső osztálybeli hölgyek empátiáját tartotta leginkább autentikusnak arra, hogy visszavezesse a női rabokat a helyes útra: „Ekként míg a törvény a büntetés körül szigorát gyakorolja, a női kéz a kegyelem művével foglalkozik és ennek érzetét csepegteti be a fegyencnő szívébe”. Mészáros Zsolt
Kapcsolódó linkek:
A Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma
| Szólj hozzá: Női börtönök a 19. században |
| A hozzászóláshoz kérjük, jelentkezz be az oldal jobb felső sarkában található Bejelentkezés boxot kitöltve. Amennyiben nem vagy még regisztrált felhasználónk, a hozzászóláshoz itt regisztrálhatsz! |
|
