Nyomtatható forma Forrás: Tűsarok

Palya Bea énekesnőnek és tavaly óta kulturális nagykövetnek sokat köszönhetünk. Például azt, hogy az autentikus népzenét, és az igényesen megírt “világzenei” dalokat egyre többen kedvelik Magyarországon. Négy lemeze jelent meg eddig, mindegyik népszerű, a legutóbbi pedig nagy eséllyel számíthat nemzetközi sikerre is. A zene nemezetek feletti kommunikáció, ez kiderül a vele készült interjúból is.

 Mindenki tudja rólad, hogy már kislány korodtól énekeltél. Akkor is fontos volt, hogy népdal legyen, amit előadsz? Miből választhattál?

Nem voltam én ennyire tudatos akkor, kicsi voltam és imádtam, ha hang jön a torkomból. Népzenét hallottam legtöbbet, azt énekeltem színpadon, az járta át a lelkemet. A gyűjtés-kazettákat rongyosra hallgattam, fontos virtuális kapocs alakult ki köztem és – főként – Simon Ferenc Józsefné moldvai néni között. De voltak otthon egyéb magánszámaim, nem népzeneiek. Szerettem rádiózni, és mindent megjegyeztem. Michael Jackson,Whitney Houston, Kovács Kati kiemelt helyen voltak, a tesómmal meg a Sandokán, vagy a Madonna, Madonna című dalokra saját videoklipet csináltunk.


 Mennyit változott a zenei ízlésed mára, és mik befolyásolták?

A magyar népzene alapnyelv maradt. Aztán - olyan tizennégy évesen - felfedeztem a bolgár meg a cigány népzenét, mindkettőt egy-egy jó időben hallott felvétel (például Nadesda Hvojneva Glava lita című dala) vagy egy koncert élménye hozta. A bolgár zene máig a legerősebb hatás, nagyon szeretem a hangzását (a kaval, gadulka hangját), az éles énekhangszínt, a díszítményeket, dallamokat, a páratlan ritmusokat. A cigány zene – itt főleg Bari és Martin erdélyi és nyírségi gyűjtései a fontosak - megengedte nekem a szélsőségességet, ja, így is, ilyen nagy érzelmekkel is lehet énekelni egy balladát! Aztán a keleti klasszikus zenék jöttek, észak-indiai, arab, perzsa, meg a görög, a szefárd zene. Om Kaltsoum, Abdul Kharim Khan, Ruth Yaakov… Sokáig csak az eddig felsorolt zenéket hallgattam. Ez meghatározza, hogy milyen dallamfordulatokat, hangzásokat szeretek. Meg azt is, hogy a szöveg és dallam ugyanolyan fontos. Később jött a jazz, a dalírók, a chanson. Joni Mitchell, Patricia Barber, Sarah Vaughan, Cassandra Wilson, Miles Davis, Shirley Horn, Boris Vian – csak néhányan a fontosak közül.

 Igen nagy szereped van abban, hogy Magyarországon ma már legalább annyian kedvelik a tradicionális népzenét, mint a „Jó ebédhez szól a nótát.” Milyen változásokat tapasztaltál a befogadóknál ebben az országban te személyesen, amióta zenét csinálsz? 

Egyre nyitottabbak az emberek, és valódi, figyelmes zenehallgatás van. Meg sok jó fiatal zenész, zenekar is, a népzenei hangzás, a hangszerek ismerősnek hatnak már. Én csak annyit tettem, hogy népdalokat énekeltem, aztán saját dalokat írtam, de népzenei filozófiával: kikiáltom az érzelmeimet, és van ehhez egy - mindenkinek egyre otthonosabb - zenei forma. Minden ember érzelmi élete azonos csomópontokkal írható le: születés, leválás anyuról-apuról (vagy nem), szexualitás, házasság, gyerek, temetés, altatás, szülés, aztán az újkori problémák a szingli-lét, a távkapcsolat. Én meg ezekről énekelek, népzenei hangzásokat és témákat használva. Ez a közös nézőpont megérinti az embereket.

 Ahogy a szövegeket, és a zenéket ismerem, gondolom mindegyik lemezed szorosan kötődik az életed egy-egy szakaszához, elkezdesz és lezársz korszakokat, amikor elkészül a következő. Milyen korszakokat tudhatsz már a magadénak és ezek közül melyik a számodra eddig a legfontosabb, legemlékezetesebb?

A Psyché a legfontosabb, bár a többi is egy-egy önismereti és alkotói lépcsőfok. Ott volt a zseniális szöveg, döbbenetes találkozni a verseket olvasva egy nővel, aki olyan, mint én. Weöres mintha végig kacsintgatott volna nekünk föntről, gyerünk gyerekek, birkózzatok csak velem. (A gyerekek: Gryllus Samu zeneszerzőm és én.) Ezzel az albummal magam mögött hagytam a „túl sok vagyok“ gondolatát, meg hogy az ilyen nő az elbukik úgyis, meg rossz férfiak karjaiba vetődik, mert nem olyan, mint a környezete, és bár egzotikum, meg sokan szeretik, de féltékenyek rá, nem értik igazán. Mindez elmúlt, különösen az idei turné után. Mostmár tudom: minden belül van. Azóta könnyebb a szeretés, a magamé is. Ehhez persze sokat kellett vívni Weöressel és Psychével is. (Sanyika, mért nyírtad ki?! Lónyai 36 évesen - talán férje gázolja el - meghal.) A legutóbbi lemez – Adieu les complexes - ennek a belül-teremtésnek egy újabb lenyomata.

 Hogyan éled meg azt, amikor el kell engedned a műveidet, amikor más rendezi meg az énekeidet? Gondolok itt például a Bartók Táncszínház által megelevenített Álom, álom, kitalálom című előadásra.

A lemezcsinálásra többször használom a szülés-metaforát, és a kép tovább tágítható: a kisbaba megszületik, először csak bámulod: jé, ilyen lett a borító, ez a dal így szól. Aztán elkezd beszélni, rámosolyog az emberekre: levelek jönnek a hallgatóktól, a cd ezt és ezt okozza nekik belül. Aztán már a gyerek a maga útját járja, játszik másokkal: elkészül egy táncszínház vagy egy bábszínház, tánckoreográfiák egy-egy dalra, festők bea-dal ihlette képei. És hát kérdésedben a válasz: a gyereket el kell endegni, és szeretettel nézni, amint tovaröpül.

 Legutóbbi, talán a legbizarrabb szövegeket tartalmazó, és legkomplexebb zenei hatásokat mutató lemezed címe Vian után szabadon: Adieu les complexes. Miért pont Vian, és mi adta az ihletet a merész, igen modern dalokhoz?

Vian fontos, mert megírta a Tajtékos napokat, amely talán a leggyengédebb szerelmi regény, meg sok-sok jó dalt, kreatívat, humanistát. (Déserteur, Bourré de complexes, Je suis snob..) Nála találtam meg ezt a sort, kellett nekem a jelentése, és franciául van, de mégis egyetemes. A lemez egy francia kiadónál jelenik meg. Isten veletek komplexusok: azaz úgy csinálom a dalokat, ahogy nekem jól esik, azokkal, akiket nagyra tartok. Ebben a címben azért benne van a nemzetközi lemezszerződés labirintusától való félelem is. De ez is ihletet adott, mint a félelmeim annyiszor. Ihlet volt az is, ahol éppen tartottam az életben. A szövegek nagy részét 2006-ban írtam, akkor épp két hetente repülőre ültem, a sokadik távkapcsolatomat, és a terjeszkedő énekesi pályámat éltem, három nyelven, három országban. (Ami én volnék az mind egy bőröndbe belefér…) Aztán ott van Bódis Kriszta gyönyörű szövege, a nyitó dal, a Hold. Női magány, keserűség, de misztikus szépség is egyben. És ott van a Lover man, ami a szerelmes férfi kereséséről szól. Ezt raktam a lemez végére: I‘m still looking, I‘m still searching for my sweet lover man… Merthogy ez az keresés örök. Mert belül zajlik. 

  2008-ban a Magyar Kultúra Nagykövetévé választottak. Mit kell csinálnia egy ilyen nagykövetnek, milyen feladatokat ró rád ez a cím?

Csak teszem a dolgomat, mint eddig. Azt meg nem nehéz nekem. Inkább nem tenni – az nehéz. Azt gondolom, hogy a zenész, az énekes régi időktől a lélek követe:a dalok erejével hidakat csinál ember és ember, ember és isten között. Ez nemzetek felett húzódik. Én ebből a mélyen humanista meggyőződésből dolgozom, az egyes emberre, annak érzelmi történéseire figyelek leginkább, ebből születik a zeném. És ez akadályozza meg azt, hogy a sikerek ne elkülönült és megfáradt sztár-ikont csináljanak belőlem, hanem nyitott, az energiaáramokra csatlakozó, érző lényt, zenészt. 

 Egyéb közérdekű feladatokat is bevállalsz, akár, mint reklámarc a gyerekekért, és a nőkért. Mozgalmár típus vagy?

Nem éppen. De azért ez a munka is sokmindenre megtanított, különösen az esélyegyenlőségi feladatok. Persze ez is önismeret, ha kiállsz valami mellett, akkor azt nagyon át kell gondolni, hogy neked az mért fontos. A „celeb vagyok és még szociálisan érzékeny is – piros pont“ felfogás távol áll tőlem. Én nem segíteni akarok, nem csatolok mű-angyalszárnyakat, hanem kíváncsi vagyok, egy találkozás fogyatékossal, autistával, szegény gyerekkel - az nekem mindig tükör. És ez a megérteni-vágyás, ez a figyelem jót hoz, sugárzást, és mindenki jobban érzi magát tőle. A figyelem alkímiai átalakulást hoz. Igaz ez belülre is. Megteremtheted vele a saját esélyeidet, és nem kívülről várod, hogy észrevegyen valaki. Minden belül van – újra ennél vagyunk.
Az Álomturném alatt fogyatékosokkal, vakokkal, javítóintézetek, cigánytelepek gyerekeivel a Mi leszek ha nagy leszek? kérdés válaszaira csináltunk zenei improvizációkat. Merni nagyot álmodni, belül tervezni, még a látszólag nehéz külső körülmények ellenében is - ezt kell megtanulni, ezen múlik minden.

 Mi az, amit ebben az országban óriási vívmánynak tartasz, és mi az, ami szerinted szomorú?

Weöres Sándor, Bartók Béla, Eötvös Péter, Kurtág, Ligeti, Esterházy Péter, a magyar népzene fontosak. Zenészeink, költőink, az itt összegyűlő kreatív energiájú emberek fontosak. A kicsinyhitűség, a“ temiattad rossz nekem“ az meg szomorú. De én pozitív vagyok. Ma már a férfiak is hajlanak arra, hogy magukba bevilágítsanak és ne mindenből hiúsági kérdést csináljanak. És ez a – lágy, őszinte, nőies(?) – nézőpont sokat fog számítani, itthon is, meg a világban is.

 Gondolom turnékkal, de mégis, hogyan telik egy nyarad, amikor mások vakációznak? Mik a kedvenc helyeid a világban?

Most baby-blue van nekem. Psyché turné, új lemez, sok-sok fellépés már az első félévben… Most nyáron kevesebbet vállaltam, ki kell üresednem. Eddig minden nyáron hülyére énekeltem magam, rengeteg koncert, még több kilométer. De most megyek a tengerhez, bámulni a vizet. Az óceánpartokat szeretem a legjobban, Mexikó, Marokkó fontos helyek nekem.

 Kik a legfontosabb társaid az utadon, és mennyire alakítják ők a munkáidat, milyen befolyással bírnak az életedre?

Sok sok ember van, a korábbi kiadóim, menedzsereim, zenésztársak, akiknek nagyon sokat köszönhetek az eddigi utamon. Mi van most? A zenekarom mára egy élő, szeretetteljes közösség lett, ezt nem akármilyen vívmánynak tartom. Szokolay Dongó Balázs (fúvósok), Dés András (ütő), Novák Csaba (nagybőgő) és Lukács Miklós (cimbalom) kiváló, merész muzsikusok, a hangszereiket nagyon bátran és nem a megszokott módon használják. A munkám egyik része, a Palya Bea Quintet hangzás tőlük olyan gyönyörű, amilyen. Rájuk és rám van kitalálva, együtt rakjuk össze. Aztán ott van Gál Ágnes, a menedzserem, akivel mára egy nagyon jó munka-párost alkotunk. Megvívtunk érte, és folyamatosan képezzük magunkat, mert a pályám mostani szakasza nehéz, embertpróbáló. Naponta kell meghozni fontos döntéseket, de hogy mi alapján, mik a fő elvek, azt pontosan ki kell dolgozni. Ez legalább annyira önismereti, mint zenei kérdés.
Aztán fontos még Mosonyi Szilárd barátom és az ő kreatív valóságteremtés-módszere, fontos a jógatanárom, Kevin Gardiner, és az összes közeli emberem, akikkel az életet megbeszéljük, kitaláljuk.

 Az éneklés mellett az írás is foglalkoztat. Könyvet is tervezel, vagy maradsz a dalszövegeknél, cikkeknél?

Lesz majd könyv, és a dalszövegek, cikkek is maradnak. A szavak ugyanolyan fontosak már, mint a dallamok. És ahhoz, hogy továbblépjek, az írás pontosabb segítség, most úgy érzem. De az a szép benne, hogy egy-gyökerű a kettő: csak a kifejezési forma más, de írni is, énekelni is ugyanabból az áramlásból tudok.

(Az interjú rövidített változata megjelent a Kincs, ami nincs című lapban.)

Artner Szilvia Sisso

Kapcsolódó linkek:

Aphelandra-díj Halász Juditnak és Palya Beának [2006.04.06. 21:17]
Miniszteri kitüntetést kapott Palya Bea és Szalóki Ági [2006.05.30. 13:23]
Palya Bea hivatalos weboldala
„Szebb, ha szabad maradok” - interjú Palya Beával [2004.09.24. 16:32]