Nyomtatható forma Forrás: Tűsarok

A Valit, a Randevú című könyv szöveges társszerzőjét majd’ húsz éve ismerem. Még az úgynevezett átkosból, ami a számunkra sosem volt az, hiszen inkább az átkozottul érdekes gyermekkorunkat töltöttük benne.

Az eszméletünket nyertük ki onnan, a furcsa, osztályidegen és süteményszagú szomszéd néniket, a titokzatos szenesembereket, a megkattant, ám osztályon felüli tanárokat, meg aztán olyan jó underground kocsmák, mint Budapesten akkor, talán sehol sem voltak Európában.

Később is voltak persze jó helyek, aztán bezártak, voltak szép házak is, amiket most bontanak, ezt a várost mindig eszi belülről valami vagy valaki, csoda, hogy még mindig áll, talán mert mi még mindig benne lakunk.

Vali mindig furcsa lány volt, mondhatnám tetőtől talpig fekete, persze néha sárga, vörös, zöld, narancs vagy fehér. Sokszor úgy beszélt, hogy csak egy nagy szájat lehetett látni a nem éppen hatalmas termetű nőből, meg egy óriási szemet, néha visítozott egy zenekarban a Fekete Lyukban, aminek annyira hülye neve volt, hogy már csak amiatt is fel kellett figyelni rá. Mi sokat beszéltünk, abból a fajtából valók vagyunk, zagyvamagyarok, mégis inkább a mozdulatokkal való kommunikáció művészetének szeretete kötött minket össze, egy Szép szó táborban Mihályiban egészen alternatív, táncos tananyaggal nyomasztottuk a KISZ-től már oly távoli kölyköket talán 1986 nyarán.

Tőle hallottam először komolyan Dienes Valériáról, Isadora Duncanről és több olyan nőről, akik azóta is, vele együtt igen meghatározó emberei az életemnek. Fekete babák, akiknek az emlékirataiba néha belelapozok. Aztán tessék, most már a Valiéba is belenézhetek, ha akarok, hiszen papírra vetett magáról valamit, talán egy kis kézzel fogható, fésült nosztalgiát. Bezzeg a vadócságaiba nem ment bele, igaz, az kire tartozik. Nekem egyébként ez az egész nem nosztalgia - ahogy az Európa Kiadó sem az, akkor sem, ha elfelejtették őket, ha időről-időre összeállnak, vagy együtt konzerválódnak, hanem egyik velem élő párhuzamos életem.

Vali egyszer csak eltűnt ebből az életből, de nem bántam, mert tudtam, hogy olyan ember, akinél előfordulhat, hogy mondjuk egyszer csak Kubából kerül elő, mint kiutasított forradalmár, vagy Párizsból tér haza, mint egykori házfoglaló. Akkor majd ott folytatjuk úgyis, ahol abbahagytuk, mert a barátságok végül is ilyenek. És valóban Párizsból érkezett, hét év után felhívott, hogy jött egy fotós fiúval, Sebastiannal együtt, akivel közös könyvet csináltak az ő városáról, mert neki azért mindig Pest volt a Párizsa. A fene egyen meg, mondtam én, nem tudtál volna addig hívni, amíg kinn voltál, hogy elhúzhassak innen, és töltsek nálad a fények városában egy hetet, aztán persze csak nevettünk ezen. Amikor először Párizsban jártam ’89-ben egy hamis interail jeggyel - ez is a korszak egyik felejthetetlen szimbóluma volt -, az tűnt fel először, hogy bizonyos részei mennyire emlékeztetnek az én városomra, és talán lehetett volna az is ilyen, de kellenek a kopott bérházak, a tönkretett negyedek, mert akkor nem forgathatnának a franciák nálunk olcsón nagyjátékfilmeket.

Parlament I.

A csapongó és sajátos gondolatritmusú megnyitóm végén pedig engedje meg a kedves közönség, hogy a fotósnak, Sebastiannak gratuláljak, mert képei rólunk, az ismeretlen törzsről mutatnak meg nekünk valamit, meg egyébként is a munkája közben valószínűleg elég jól viselte a Valit. A jó fotó nekem olyan, mint egy jó táncelőadás, minden benne van egyetlen mozdulatban, villanásban, amire a testem emlékezik.

A  legvégére hagytam a látomásos lírát, amit mindkettőjüknek írtam, meg ami ugye nem maradhat el, hiszen ez egy megnyitó, és akkor most ezzel indítom be a városbolygó tárlatot:

Idézzük fel együtt! A képen egy bérház, udvarán egy kislány, illetve legalább kettő, mert ketten biztosan laknak benne: egy nagyobbacska meg egy gyerek, egy lány, egy fiú, egy megátalkodottan tudatos és egy önfeledten természetes; egy vörös- meg egy hullócsillagos. Hamiskásan mosolyog, mint aki már akkor tudta, hogy gyermekkorában bizony mindenki ösztönösen kommunista vagy őskatolikus. Aztán később lázadnak az ének, egyik így, másik úgy. Van, aki elmegy, de önmaga marad, van, aki marad, de önkeresése extázisa nem ér véget soha.

Idézzük fel együtt! A képen egy vattával kibélelt diktatúra meg egy divatdiktátor a körúti kirakat előtt. Neon Lenin a ház homlokzatán, Trabant a kertben, az óra számlapján szputnyik és vörös csillag a kocsmában egy dán sörösüvegen. Kicsit Pest ez, kicsit Párizs és kicsit Buda.

A képen egy üdülőhely, neve nincs, de úgy néz ki egy kicsit mégis, mint a Balaton. Fürdőruha helyett kék tornanadrág, a magnóban megnyúlt kazetta, kőolaj ízű üdítőital a standokon.

Idézzük fel együtt! A képen egy tér, a neve Moszkva, lapos kúszásban múlik ott a délután, a kép kerete arany, de lejjebb a felhők, meg a melósok nylonszatyrai kicsit piszkosak.

A kép álom, az álom egy kicsit Párizs, egy kicsit Budapest, ha így, hát így, vendégjogon, húsig levetkőztetett testek, frissen előhívott fényképek a földön szanaszét, az álom kő és mész, de nem jön, az álom a kidobott szobrok arca a hó alatt.

Elhangzott 2006. március 23-án a Millenáris Fogadóban.

A Budapest képekben fotókiállítás-sorozat 2. része, a Randevú című kiállítás április 24-ig látható a Millenáris Fogadóban. A Randevú című könyv a Park Kiadó terjesztésében kapható.

Sisso de Beauvoir